Vietnám2007

 

A reggeli a hotelben teljesen átlagos. Lehet kérni rántottát, (ezt itt délen legalább jól megkeverik, de északon, már csak a serpenyőben kavarják át egy kicsit a tojást) lekvárt és vajat, Garlic bread-et (ezt soha, nem sikerült kapnunk, hol éppen nincs, vagy elfogyott, vagy nem is volt. Pedig úgy szeretném megtudni, hogy mi ez! Ha valaki evett ilyet, ugyan mondja már meg. Így olyan érzésem van, hogy csak azért teszik fel az étlapra, hogy az kicsit hosszabb legyen) és nem utolsósorban levest.

Inni is van mit, de óva intelek a kávénak nevezett löttytől. Jó esetben instant kávé, aminek az aljába egy kis konzervtejet löttyintenek. Borzalom. Napokig próbáltunk kávét inni, de itt délen ez teljesen lehetetlen. Találkoztunk egy holland emberrel, aki heves gesztusokkal magasztalta Saigont, nagyon tetszett neki, de egyszer csak leejtette a kezeit és bánatosan így szólt. –De kávét, hát kávét nem tudnak készíteni.

Viszont van helyette isteni lemon juice. Meg lehet szokni, hogy reggelire is ezt iszod. Sajnos sok helyen nagyon édesre ízesítik, de azért nagyon jó. Meg persze tea, az is finom. (kivéve ha valaki hozzám hasonlatos bunkó módon citrommal szereti)

 

Ma városnéző körútra mentünk. Mivel elég jó idő van, ca. 35 fok, időnként meg kell állnunk és különböző dzsúzokat nyomunk. Narancs, görögdinnye, citrom, mangó, ananász, papaya, a választék óriási, áruk 8000-15000 dong körül mozog, isteniek, és nem kell félni a jégkockától. Ezeket ugyanis egy franciák által alapított gyárakban gyártják, minőségi vízből, és a legutolsó gunyhó is ezeket használja. (Soha nem lett semmi bajunk tőle, pedig néha már nekünk is túlzásnak tűnt, milyen helyeken mertünk inni)

 

Első utunk a Ho Shi Minh múzeumba vezetett. Hát elég gagyi volt, de kárpótolt, hogy esküvői fotókat készítettek éppen. Ezen elég jól elszórakoztunk. Nincs nagy különbség az európai lányok, meg a vietnámi lányok között. (Basszus én nem tudtam rávenni a férjemet, hogy egy lépcső alján hegedüljön nekem, epedő pillantásokat vetve rám, én meg a 15 méteres uszályom mögül csábosan nézem őt)

 

Innen a Reunification Palace-ba (Újraegyesítés palotája) mentünk, ahol a szintén 15000 d-s belépőhöz idegenvezetés is járt. Ez viszont nagyon érdekes volt. Ez a palota reprezentatív célokat töltött be a gyarmati időkben, egészen a forradalomig. Tiszta retró feeling volt a 60-as, 70-es évekből. Páromat többször fel kellett mosni, például mikor körbejárta az 57-es Mercedes nemtommit, meg mikor levittek minket a pincébe, és felismerte a második világháborús, eddig fekete-fehér hadi tudósításokból ismert rádiós készülékeket. Kint a kertben is van pár tank, meg repülőgép. Ez nagyon jó hely.

 

A palota kantinjában ettünk két levest, ezekben is benne volt a tegnapi fűszer. Aztán indultunk tovább. Megnéztük a Notre Dame-t, (ez itt most egy kis kuncogás helye) sajnos csak kívülről, aztán átmentünk a főposta épületéhez. Hát ez nagyon szép! Innen a Jade pagodához mentünk. Ez picike, sötét és teljesen belengi a füstölők szaga. Szóval nagyon hangulatos. Viszont úgy elfáradtunk, hogy biciklis kulival vitettük haza magunkat. Ha már itt voltunk ki kellett próbálni. Kicsit fura érzés, hogy egy ember teker mögötted, te meg csak ülsz kényelmesen, de nem mondom, hogy nem lehetne megszokni.

 

Kis zuhany, és pihenés után ismét nyakunkba vettük a várost. Most cél nélkül csak kavarogtunk a környéken. Közben vásárolgattunk ezt-azt, és egy utazási irodában befizettünk egy utat a Cu Chi (Ku Csi) alagutakhoz, meg egy szép templomhoz (5USD). Vacsorára citromfüves, csiliszószos halat, és rántott rákot ettünk, végül egy hangulatos bambuszbárból egy juice mellől figyeltük az utcát. Közben leszakadt az ég, és zuhogni kezdett az eső, így beugrott egy kis gyümölcssaláta is. Érdekesek a vietnámi nők motoron. Nagyon vigyáznak a bőrükre, így a kalap, maszk, és a vállig érő kesztyű elengedhetetlen. Ettől úgy néz ki, mintha fűszál vékonyságú gerillák motoroznának szerte a városban.

 

 

 

Ma 8 körül értünk jöttek a szállodába, és mentünk az alagutakhoz. Elindultunk, és nem is álltunk meg…az első kézműves műhelyig. Rezignáltan összenéztünk, de végül érdekes dolgokat láttunk. Venni ugyan nem vettünk semmit, de megtudtuk, hogy készítik a tojáshéj, kagyló, és egyéb berakásos táblaképeket, ládikákat.

 

Aztán már meg sem álltunk a Cao Dai templomig. Hát ez viszont fantasztikus! Kívül-belül gyönyörű. A nők a bal oldalon mehetnek be, a férfiak jobbra, cipőt, és kalapot le kell venni. Épp a 12 órás misére érkeztünk, és végigasszisztáltuk a szertartás elejét. Nem vették zokon a fényképezést, sőt még fel-felhívták a figyelmünket egy-egy szerintük fotózásra érdemes témára. Nagyon szép volt. A Cao daismus nagyon keverék vallás, megtalálható benne a buddhizmus, a konfucianizmus, a katolikus, és iszlám , valamint vietnámi spiritiszta elemek is. Az alap kiindulópontja pedig a kínai jin és jang kettősségén alapszik. Izgalmas lehet. Mivel vezetést nem kaptunk csak a táblákból tájékozódhattunk, meg amit később megtudtunk róla. Mintegy 3 millió követője, és 400 temploma van e vallásnak, leginkább dél Vietnámban, és azon belül is a Mekong-deltában. Az orvosláshoz is van köze, itt a központban pedig óvodákat, iskolákat és kórházakat is tart fenn. Viktor Hugo nevét is olvastuk egy táblán, de arra nem jöttünk rá, hogy neki mi köze volt ehhez az egészhez. Sajnos csak egy órát kaptunk nézelődésre, de szépsége miatt még jó darabig ez járt a fejünkben.

 

Innen továbbhaladva, egy koszos, útszéli kajáldában megebédeltünk, és végre megérkeztünk a Cu Chi alagutakhoz. Ezek a Vietnámiak nem semmi nép. Ca. 250 kilométeres alagúthálózatot fúrtak ki a föld alatt, pár kézikapával, meg háncsvödörrel. Hogy ezt megismerje az ember, két, vagy három helyen megnyitották az érdeklődők előtt. Mi egy ilyen turista központhoz érkeztünk. A belépő itteni viszonylatban elég borsos volt (65000D), de komoly szolgáltatás járt a pénzért. Többek között rögtön egy vetítőterembe hajtanak mindenkit, ahol az építésről lehet megtudni mindent. Csak csodálni tudom őket. És viccelődnek, vigyorognak mindenhol. Élénk, csillogó szemmel mesélik a szűk járatok miatti urban legend szagú történeteket. Itt ugyanis nem tudott szűz leány szolgálni. Hiszen elég volt ha csak el kellett bújni két embernek egy ilyen szűk alagútban, már nem tudott máshova ülni. Meg mennek a találós kérdések, hogy vajon a lányok miért úgy hordták a kalapjukat, hogy elől fel volt hajtva. Hát természetesen azért, hogy könnyebben kisminkelhessék magukat harc előtt. Jó fejek, no. A vetítés után egy tanösvényen mentünk végig, ahol mindent bemutattak a tábori életről. Kezdve attól, hogy egy tisztáson körülmutattak, hogy nosza, keressük meg, hol van a lejárat. Nem találtuk. Akkor elsöpörték az avart, és egy akkora lyukat mutattak alatta, hogy a látványtól klausztrofóbiám lett. A következő állomásokon aztán a ruházatot mutatták be, majd egy konyha jött. Itt meg is lehetett kóstolni a tápiókát, amit ők ettek, meg a duriant, ami egy elég visszataszító külsejű, kicsit sárgadinnye ízű gyümölcs. Később lehetett lőni is. Többek között AK47-tel, M1-gyel, M14-vel, stb. Sok hülye turista persze, hogy lövöldözött, mint az állatok. J Egy későbbi állomáson csapdákat láthattunk. Gyerekes lelkesedéssel, őszinte örömmel olyan dolgokat mutattak, hogy az emberben meghűlt a vér. Soha, de soha nem akarok vietnámiak ellen harcolni! Fából és pár ácsszegből olyan holmikat készítettek, hogy egy tigrisverem humánus és emberséges hozzá képest. Kezdve a gödröcskéktől, amibe ferdén lefele hatalmas fémdarabokat nyomnak, hogy aki egyszer belelép, már csak a lábfeje nélkül tud továbbmenni, egészen a kifejezetten heregolyókra csapódó lengőcsapdákig, fantasztikusan ki van találva az összes. Igen kreatív nép. ( persze igazuk volt, a narancsgáz, meg a többi vegyi fegyver se volt semmi, meg egyáltalán mit kerestek itt az amcsik) Aztán, ha már itt voltunk egy kicsit kúsztunk, másztunk az alagutakban, és miután mindenki kellően koszos, büdös, és izzadt lett, visszamentünk Saigonba.

 

Ott egy gyors vacsora. Már nem is nagyon válogatunk, egy piac melletti műanyag székes étteremben ettünk. Békát! Mármint én, a férjem maradt a csirkénél. Aztán befizettünk egy mekong-deltai, kétnapos kirándulásra, vettünk pár pólót, meg egy hátizsákot.

 

 

 

Ma már 1/8 8-kor indultunk. A szállodában ott lehet hagyni a hátizsákot, vigyáznak rá, úgyhogy csak a +1 napra való cuccot vittük magunkkal. Légkondis minibusszal vittek minket. Az első megálló hogy és hogy nem ismét egy műhely volt. Itt szövetet szőttek, és bár itt sem vettünk semmit, gyönyörű kúszónövényeket láttunk, amiknek olyan volt a virága, mintha orchidea lenne. Meg találtunk egy ujjnyi vastag hernyót, ami épp egy levelet zabált. Végre újra elindultunk, és hamarosan megérkeztünk Ben Tre-be.

 

Itt átszállítottak minket egy kis hajóra, és áthajóztunk a Mekongon. Jó széles itt már, mentünk vagy negyed órát. A túlsó oldalon átszálltunk egy kisebb hajóra, és kóvályogtunk egy sort a kis csatornákon. Nem véletlenül a kókusz szigete, és a kókusz városa ez. Itt lépten-nyomon mindenhol kókusz, úgy nő a vízben is, meg a vízparton, mint nálunk a nád. A változatosság kedvéért itt egy kókuszcukorka gyártó üzemet néztünk meg először, de ez legalább tényleg érdekes volt, és még kóstolni is lehetett. Állati finom a friss kókusztej cukor. Jó fejek voltunk, vettünk is jó pár zacskóval. Meg ittunk jól lehűtött kókusztejet, kezdjük jól érezni magunkat. Sajnos hamar elhagytuk ezt a kellemes, hűvös helyet, és továbbvittek minket egy helyre, ahol mindenki, kötelező jelleggel maga köré tekert egy boát. Mivel én még sose fogtam a kezembe kígyót nekem tetszett. Nem olyan hideg, és nyálkás, mint gondoltam. Sőt! Nyálkásnak egyáltalán nem nyálkás, és kicsit hűvösebb csak, mint a mi bőrünk. Szerencsétlen próbált araszolni a ketrece fele a turisták zaklatása elől, de persze mindig visszahúzták. A kígyózás után egy érdekes, helyi motorral vittek minket a következő napirendi ponthoz. Itt a sima motor mögé egy olyan utánfutót rögzítettek, amire négyen fel lehetett ülni, kettő előrefele nézett, két ember meg hátra. Komoly aggályaim voltak, hogy lepotyogok, de szerencsésen megérkeztünk, ismét a víz partjára (azért ez itt nem nehéz). Itt lányok eveztek vissza velünk, még kisebb csónakokon, még szűkebb csatornákon.

 

Szinte örömmel üdvözöltük a nagyobb csónakot, ami végre ebédelni vitt minket. Az ebéd, szuper volt. Elefánthalat ettem. Egész megrémültem, mikor egy hatalmas tálcát hoztak, rajta rengeteg cuccot, aminek a felét nem ismertem. Szerencsére egy vietnámi társunk is volt a kiránduláson, és ő nagyon lelkesen megmutatta nekünk, mivel mit kell csinálni.

Fogtunk egy négyszög alakú rizstésztát, és enyhén benedvesítettük. Szinte azonnal megpuhult, de ahol nem érte víz, ott bizony kemény és ropogós maradt. Ezt a tenyerünkön tartottuk, és ráhalmoztunk mindenféle jót. Halat, zöldségfélét, mindent, ami szimpatikus volt, a hozott jókora halomból. A vietnámi mentalevelet is tett hozzá, ez nekem nem ízlett különösebben. Utána össze kellett tekerni, kis hosszú kolbászkát készíteni belőle, és ezt, mint egy kis batyut különböző szószokba mártani. Egyszerűen isteni finom, nagyon jól lehet közben beszélgetni, és jó sokáig tart, míg mindenki jól lakik. Remek ellentéte a gyorséttermekben három perc alatt behabzsolt ezer kalóriáknak.

 

Ebéd után, amibe egy kis szundikálás egy függőágyban is belefért, gyümölcskóstolóra, és helyi folklór műsorra mentünk. Aranyos dalocskákat adtak elő, közben jó párfajta gyümölcsöt hoztak kóstolgatni. Ettünk kis banánt, ananászt, mangót, papayát, licsit, sárkánygyümölcsöt (legalábbis így értettük a nevét, kívülről olyan, mint egy rózsaszín karalábé, belül pedig, mint a mákos tészta.) almát, valami körtéhez hasonló ízű gyümölcsöt (de egészen más a magja), duriant (ennek szerintem sárgadinnyéhez hasonlít az íze), meg természetesen görögdinnyét. A gyümölcshöz egy kis tálban hoztak egy kis meglepetést is, és mutogattak, hogy abba mártsuk bele a gyümölcsöt, és úgy együk. Nekem persze mindent ki kell próbálni, pedig elég figyelmeztető jel lehetett volna, hogy udvarias mosollyal mindenki visszautasítja. Szóval ebben só, erős paprika, és bors keveréke volt. Nem szívatásként mondom, hogy más is járjon rosszul, de az első meglepetés után nem volt rossz. Az ananászhoz kifejezetten ízlett ez a keverék

 

Ismételt pihengélés után visszacsónakáztak velünk a buszokhoz, ahol átrendeződtünk aszerint, hogy ki hány napos kirándulásra fizetett be. Utaztunk megint egy pár órácskát, és megérkeztünk a szállóba. Kissé lábszag van itt, de a zuhanyozás mindenért kárpótol.

 

A folyópart legtutibb éttermét nézzük ki már a buszról, ide igyekszünk. Az emeleten levő teraszt néztük ki magunknak, és nem is csalódunk benne. Lenge szellő fújdogál, kígyót eszem, a férjem mást, és sört iszik hozzá. Itt 6,4 decis a nagyobb sör, de a rengeteg izzadás miatt, gond nélkül lecsúszik ez is, még mielőtt megmelegedne. Eddigi sörök amiket láttunk, a Tiger, és a Saigon.

 

 

 

½ 7-kor reggeli, és 7-kor már indultunk is. Aránylag hamar megérkeztünk egy… benzinkúthoz. Itt kiszálltunk, és kissé habozva, gyanakodva gyalogoltunk a vezető után, aki időnként kajánul vigyorgott egyet. A körülmények kissé izgalmasak voltak, a helyi lakosság is furcsán nézte a szeméttelepen átvágó érdekes külföldieket. Szerencsére csakhamar megérkeztünk a folyópartra (hogy és hogy nem), ahol ismét csónakba szálltunk (hogy és hogy nem). Ez 6-8 személyes volt és sajnos nem volt teteje (amit igazán csak este kezdtünk bánni, meg másnap, és harmadnap, ugyanis igen csúnyán megégtünk mi akkor) Megnéztük az úszó piacot, ami egészen más, mint a thaiföldi, ha valaki volt már arrafele. Az inkább egy turista látványosság, ez viszont a helyi nagykereskedelem. Jönnek a nagykereskedő hajók az egész deltából, és hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy mit árulnak egy mintadarabot egy hosszú póznára kötöznek, és felállítanak a hajó legmagasabb pontján. A vásárlók, így messziről látják, meg tudják keresni, amit venni akarnak. Nagyon érdekes volt, időnként szinte súroltuk a többi hajókat, klassz szél is fújt, így nagyon lehetett élvezni. Vietnámi sorstársunk megalkudott egy hajóderéknyi furcsa gyümölcsre, amit aztán fel is faltunk az utolsó falatig. (Ez is valami licsihez hasonló valami volt, de erről sem derült ki, hogy mi is tulajdonképpen)

 

Na az utána levő programot kihagyhatták volna a műsorból, bár még érdekes is lehetett volna, ha nem egy disznóól közvetlen közelében lett volna a rizstészta gyártó manufaktúra. De sajnos ott volt, mivel a melléktermékből őket etetgetik, de nem igazán tudtam az érdekes látnivalóra koncentrálni, mert szemem könnybe lábadt a bűztől, ami olyan tömény volt, hogy a tetőt emelgette. Itt láttam, mit is jelent a szakmai ártalom, mert egy társunk, aki angliai állatorvos volt, rezzenéstelen arccal tudott figyelni, és még kérdésekkel is megostromolta a háziakat. Aztán megnézte a cocákat, és rendre megvakargatta a hátukat.

 

Kicsit később egy helyi hídhoz hajóztak velünk, és kaján mosollyal figyelték, megbirkózunk-e vele. A helyi híd alatt a következőt kell érteni: Végy pár ingatag cölöpöt, maximum 3 centi átmérőjű, lehetőleg görbe bambuszból, erre kötözzünk, egy legfeljebb 5 centi átmérőjű, természetesen szintén göbe bambuszbotot keresztbe, és szereljünk rá, max. 2 centi átmérőjű kapaszkodót a gyengébbek kedvéért. A végén ellenőrizzük, hogy kellően mozog-e az egész alkalmatosság, és ha minimum fél métert elér a kilengése, akkor kész is. Monkey-bridge a nevük, és a helyiek ennek megfelelően egészséges, fiatal majom módjára közlekednek rajta, a turisták meg agg, reszkető lábú, tele nadrágú majmok módjára szereznek örömöt a helyieknek, akik el nem mulasztanák ezt a látványosságot.

 

Ezzel vége is volt a programnak visszahajóztunk a buszhoz, és szolid 3-4 óra buszozás után visszaértünk Saigonba.

 

A régi szállodában, ahol a csomagjainkat hagytuk, megengedték, hogy zuhanyozzunk még egyet (5 USD-ért), elmentünk kajálni, aztán jött a busz, és megkezdődött 10 órás utazásunk Nha Trangba. Ó hogy miért is kellett busszal menni! Ezt nehezen tudtam feldolgozni a fűszál vékonyságú helyiekre méretezett buszban, de azért itt is ért minket kellemes meglepetés.

 

22 órakor megálltunk egy olyan pihenőhelyen, amilyet még életemben nem láttam. A WC-ben le kellett venni a cipőt, és előre kikészített papucsba bújva illet elvégezni dolgunkat. A kis boltban pedig mély meghajlással fogadtak minden belépőt, és az első gondterhelt címke nézésre ott teremtek, tökéletes angolsággal választ adni a felmerült kérdésekre. Kicsit jobb kedvvel szenvedtünk tovább a buszban.

 

 

 

Hajnal 6 órára értünk Nha Trangba. A buszút második fele kicsit jobbra sikeredett, mert hajnali 1 órakor sokan kiszálltak, és így már két ülés jutott 1-1 embernek. Ezt ki is használtuk, és a végén csak tudtam aludni pár órát. Egyébként a buszút elején mindenki kapott egy párnácskát, egy takarót, és egy félliteres vizet.

 

Nha Trangba érkeztünkkor villámgyorsan felmértük, hol is vagyunk, és legnagyobb örömünkre kiderült, hogy a kinézett szállodától mindössze pár saroknyira tett le a busz. Így határozott rohammal vettük be ezt az intézményt, útközben, még ezen a rövid szakaszon is kb. 10 ember rohamát vertük vissza, akik mind a tuti helyre akartak vinni minket, és azzal bíztattak, hogy ahova igyekszünk, úgysem lesz hely.

 

Még a Mekong-deltában az állatorvos hölgy ajánlotta a Sea Wiev szállodát, nem csalódtunk benne mi sem, így ezt nyugodtan tudom ajánlani bárkinek, akit Nha Trangba vet a sors. Egy éjszaka 12 USD volt, van balkon (igaz a belső udvarra), úszómedence, légkondi, teljesen korrekt. A tengerre néző szobák 15 USD-be kerülnek, és oda tényleg foglalni kellett volna.

 

Szokás szerint szunyókálással kezdtük, aztán reggeliztünk, aztán elvittük a szennyesünket egy mosodába, aztán gyorsan visszajöttünk a szállodába, mert itt valahogy sokkal melegebb van, mint HSMC-ben. Kicsit pihengéltünk, aztán ebédeltünk, aztán megint pihengéltünk, hiába, ez a nem alvós éjszaka sokat kivett belőlünk. Azért 3 körül erőre kaptunk, és béreltünk egy motort.

 

Már HSMC-ben is irigykedve néztük a motorozókat, de itt, hogy nem vett minket körül, négymillió motoros drótszamár, bátorságra kaptunk. Füge ment egy kört, közben tankolt is egyet. (Végre kiderült, hogy mi az a vizeletsárga folyadék, amit literes műanyag flakonokban árulnak az út szélén) Elsőnek a Po Nagar Cham Towers-et néztük meg. Ezt a 7. században kezdték építeni, miután már a 2. században is vallási központ volt ez a hely. Nem csodálom, a kilátás még ma is gyönyörű, bár kicsit mást lát a mai szemlélődő, mint a majd kétezer évvel ezelőtti, de határozottan szelleme van a helynek. Nem nagy az egész, semmiképpen ne hagyd ki. Mi egy érdekes dologba is belefutottunk ott, nevezetesen, hogy egy buddhista szerzetes írásokat osztogatott. A nép várt a sorára, és a szerencsés soron következő odaült a szerzeteshez, az a fejére tette a kezét, közben beszélgettek, aztán egyszer csak a szerzetes lapot tett maga elé, és szép cirkalmas jeleket festett rá, amit a várakozónak adott. Nem tudom, mi lehetett az, de a helyieknek nagyon fontos lehetett, mert kellőképpen meg voltak illetődve.

 

Utána a Long Thank Galériát néztük meg. Hát ez a jó ember tud valamit. Az embernek szinte elmegy a kedve a fényképezésről, a képeit nézegetve. Tök egyszerű témákról olyan, de olyan fényképeket készít fekete-fehéren, hogy az ember csak nyel egy nagyot a megilletődéstől. Ezt sem szabad ott kihagyni, két szobácska az egész, de mi vagy egy órát eltöltöttünk ott. Vannak képei, amitől nem tud elszakadni az ember.

 

Aztán a Long Son Pagodához mentünk, és az óriási ülő Buddhához. Van egy fekvő is, ami a thaiföldinek a másolata. Szerintük. Kicsit gyenge másolat, de azért nem rossz. Na itt találkoztunk egész Vietnámban egyedül a csúnya lenyúlással, illetve inkább a pofátlan koldulással. A hely maga ingyen van, de melléd szegődik egy-két fiatalember, vagy leány, kitűzővel, mintha hivatalos vezetők lennének. Mesélnek pár dolgot, körbevezetnek, még rendben is van, segítsük a helyieket, szívesen ad az ember pár dollárt, de itt valami olyan erőszakosan megy ez az egész, hogy teljesen elmegy a kedved attól, hogy megnézd ezt a gyönyörű pagodát, már csak menekülni szeretnél előlük.

 

Utána érdekes kalandként elmentünk a vasútállomásra, és jegyet vettünk a vasárnapi Hué- ba induló vonatra. Azért volt kalandos, mert míg az utcán szinte minden ember beszél angolul, a vasúti pénztáros egy szót sem. Az összes rajztudásunkat bevetettük, mire lett két jegyünk a puha fekhelyű vagonokba Maga a jegyvétel tiszta kelet-európai feeling. Egyetlen sor, nyomakodó emberek, szörnyű meleg, és mindenki ott beszéli meg telefonon a kedvessel az ablaknál, 30 emberrel a fenekében, hogy jó lesz-e drágám a 9-es vagonban a felső ágy, nem? Újabb félóra, és egy emberrel már előrébb is van a sor, amikor kiderül, hogy az az egy, másik hatnak foglalta a sort.

 

Kiválasztani a vonatot, nem olyan bonyolult, tekintve, hogy egy útvonal van ezek a területen, igaz az majd 1800 km hosszú. Naponta 3 gyorsvonat megy Hanoiból Saigonba, és 3 vissza. Ezek üzemeltetéséhez is kell egy kis szervezőtehetség, mert egy sínpár van, relatív hosszúak az egyes szakaszok, és van egy pár lassú, döcögős helyi vonat is. De ügyesen megoldják. A vonaton belül van kemény ülés (hard seat), ez olyan, mintha hokedliket tennének a fülkébe. Ehhez hozzájön a 42 órás út, hát nem tudom. Nagyon szegénynek kell lennie annak, aki így utazik. Következő a puha ülés (soft seat), ez hasonlít a mi vonatüléseinkre, na de 42 óra? Következő fokozat a kemény fekhely (bottom hard). Itt deszkalapok vannak lefektetve a 6 személyes fülkében, és végül a kényelem tetőpontja a puha fekhely (bottom soft). Ez viszont király!

 

Visszamotoroztunk, leadtuk a motort, és ha már ott voltunk befizettünk egy másnapi hajókirándulásra, kemény 6 USD-ért. A motorbérlés fél napra 30000 Dong volt, ca. 2 USD.

 

 

 

Hát a mai hajókirándulás életünk legjobb befizetett útja volt. Szokás szerint reggel jöttek értünk, aztán feltereltek minket egy ca. 30 fős hajóra. Eddig semmi extra. Aztán kb. 10 perc alatt az idegen vezetőnk és a hajóskapitány (Monkey Boy, és Lady Boy) akkora hangulatot csinált, hogy mindenki gátlása feloldódott, és akkora kacajok jöttek mindenfelől, hogy még a roppant előkelő koreai pár is elmosolyodta magát. (Néha) Az első szigetnél búvárkodás volt. Azt gondoltuk, biztos valami gagyi turista átnyomás, de gyönyörű halakat, korallokat láttunk, alig akartunk feljönni a víz alól.

 

A következő szigetnél ebédeltünk. A hajó legénysége lehajtogatta a középső üléseket, és csak hordta, hordta a különböző szebbnél-szebb fogásokat. Degeszre ettük magunkat. Utána a legénység megragadott egy lepattant elektromos gitárt, egy csörgődobot, egy igazi dobot, meg egy fél műanyag hordót, és akkora, de akkora bulit csaptak, hogy rengett a hajó. Minden nemzetett megénekeltettek, táncoltunk az asztalon, szuper volt. Voltak köztünk írek, németek, japánok, koreaiak, angolok, egy ausztrál body builder, aki a legénységet szórakoztatta a bicepszével, mi magyarok, amilyeneket még a vietnámiak nem láttak. Aztán egyszer csak mindenkinek ugrás a vízbe, és fürödtünk még egyet. A hajóskapitány egy hatalmas úszógumival tökéletes vízi bárt készített, és itatták velünk a helyi borokat. (Bár inkább sherrynek tűnt)

 

A következő szigeten egy szuper, fehérhomokos strand volt, nádtetejű napernyőkkel, kókuszpálmával, ahogy illik. Ez után gyümölccsel tömtek meg minket, nehogy éhen haljunk a kirándulás alatt.

 

A negyedik szigeten egy akváriumot lehetett megnézni. Maga az akvárium nem volt nagy szám, de a környezet tök jó volt. Ugyanis az egészet hajó formájúra építették, úgy nézett ki (na jó kis túlzással) mint egy Gaudi műalkotás.

 

Egyszóval hibátlan volt az egész nap.

 

Este felfedeztünk egy fagyizót. Egy gombóc fagyi 12000 Dong, ami rettenetesen drága, hiszen 10000 Dongért étteremben hatalmas adag levest lehet kapni.