2007.05.19. (szombat)
Hosszú utánjárás után, -ez volt a legkimerítőbb része az előkészületeknek-, az AIR FRANCE járata bizonyult a legkedvezőbbnek. Indulás 12.50 Budapest-Párizs-Bangkok-Ho Shi Minh City (Saigon), érkezés holnap.
2007.05.20 (vasárnap)
Ma 15 órára érkeztünk Ho Shi Minh City-be (Saigon), az időeltolódás +5 óra. A repülőtéren igazi kommunista munkahangulat. Hosszú, tömött sorok, a mintegy 10 pult közül dolgozik 3, az is nagyon megfontoltan. Mindenkitől kérdeznek valamit ékesszóló vietnámi nyelven, ami elég klassz, tekintettel arra, hogy az utasok 2/3-a európai. Nem tudok mit tenni, mosolygok. A páromat elég sokáig nézegetik, mivel indulás előtt levágta a szakállát. Javaslom neki, hogy tegyen az állához valami fekete plüssállatot, de lehülyéz. Kissé izzadunk, mert kb. 10 percig vitatkoznak, hogy átengedjék-e, vagy sem. (Legalábbis, gondolom ezen vitatkoznak, közben a sor áll, senki nem halad, már szinte várjuk a fegyveres határőröket) Végül átengednek minket, és ahogy kiérünk a légkondicionált helységből megcsap minket a várva várt ázsiai párás meleg, és a hangulat.
Ugyanis rögtön mintegy 10-20 taxis ajánlkozik, hogy elvisz a városba. Tolonganak körülöttünk, egyik hangosabb, mint a másik. Alkudozni, muszáj. Végül a 10 USD helyett, ca. 7 USD-ért visznek be a Pham Ngu Lao utcába, ahol a legtöbb kis, hátizsákosoknak való szálloda található.
Egy apróság. Nem szabad a repülőtéren pénzt váltani! Mi az útikönyv ajánlása alapján elkövettük ezt a hibát, és veszítettünk 3 százalékot, ami nem kevés. Később kiderült, hogy minden boltban, étteremben, utazási irodában, szállodában tudnak dongban visszaadni, és az utcai váltók sem vonnak le komissziót. A váltási arány mindenhol nagyjából 1USD-16000 VND.
Mi a Duna Hotelben szálltunk meg, ahol a recepciós hölgy, (bár lehet, hogy a tulaj) tud pár szót magyarul. A környék tele van szállodákkal, nincs nagy különbség köztük, a mienk 17 USD volt egy éjszakára, reggelivel, fürdőszobával, légkondicionálóval. Rövid felfrissülés után irány a város!
A közlekedés hihetetlenül izgalmas. A mintegy 8 milliós városban ca. 4 millió motorbicikli van. A legextrémebb kalandtúrával felér itt egy átkelés az úttesten. A legegyszerűbb módja, hogy becsukod a szemed és megindulsz. Az elején még persze bátortalankodik az ember, de bizton mondhatom a huszadik átkelés után, már könnyen megy. Volt alkalom, hogy tapsot arattunk egy átkeléssel, a szemben félórája ácsorgó turistáktól.
Kis séta után betértünk egy piac melletti kajáldába, és ettünk valamit. A férjem csirkés rizst, én meg valami gulyásleveshez hasonló valamit, amiben volt sárgarépa, krumpli!, marhahús?, és rizst is hoztak hozzá. Finom volt, bár az első falat után már nem hasonlított gulyásleveshez, mert teljesen más fűszer volt benne a nálunk megszokottnál. Lestyán talán, de nem tudom. A kaja nagyon olcsó, általában 80e-160e Dong körül fizettünk, itallal együtt, ami olyan 800-1600 Ft körül van, persze ez két emberre szól.
Egyébként átszámolni forintra úgy érdemes, hogy 1000 dong -10 forint. Ennél egy picit több persze, de nagy vonalakban megfelel ez a gyors módszer.
2007.05.21 (hétfő)
A reggeli a hotelben teljesen átlagos. Lehet kérni rántottát, (ezt itt délen legalább jól megkeverik, de északon, már csak a serpenyőben kavarják át egy kicsit a tojást) lekvárt és vajat, Garlic bread-et (ezt soha, nem sikerült kapnunk, hol éppen nincs, vagy elfogyott, vagy nem is volt. Pedig úgy szeretném megtudni, hogy mi ez! Ha valaki evett ilyet, ugyan mondja már meg. Így olyan érzésem van, hogy csak azért teszik fel az étlapra, hogy az kicsit hosszabb legyen) és nem utolsósorban levest.
Inni is van mit, de óva intelek a kávénak nevezett löttytől. Jó esetben instant kávé, aminek az aljába egy kis konzervtejet löttyintenek. Borzalom. Napokig próbáltunk kávét inni, de itt délen ez teljesen lehetetlen. Találkoztunk egy holland emberrel, aki heves gesztusokkal magasztalta Saigont, nagyon tetszett neki, de egyszer csak leejtette a kezeit és bánatosan így szólt. –De kávét, hát kávét nem tudnak készíteni.
Viszont van helyette isteni lemon juice. Meg lehet szokni, hogy reggelire is ezt iszod. Sajnos sok helyen nagyon édesre ízesítik, de azért nagyon jó. Meg persze tea, az is finom. (kivéve ha valaki hozzám hasonlatos bunkó módon citrommal szereti)
Ma városnéző körútra mentünk. Mivel elég jó idő van, ca. 35 fok, időnként meg kell állnunk és különböző dzsúzokat nyomunk. Narancs, görögdinnye, citrom, mangó, ananász, papaya, a választék óriási, áruk 8000-15000 dong körül mozog, isteniek, és nem kell félni a jégkockától. Ezeket ugyanis egy franciák által alapított gyárakban gyártják, minőségi vízből, és a legutolsó gunyhó is ezeket használja. (Soha nem lett semmi bajunk tőle, pedig néha már nekünk is túlzásnak tűnt, milyen helyeken mertünk inni)
Első utunk a Ho Shi Minh múzeumba vezetett. Hát elég gagyi volt, de kárpótolt, hogy esküvői fotókat készítettek éppen. Ezen elég jól elszórakoztunk. Nincs nagy különbség az európai lányok, meg a vietnámi lányok között. (Basszus én nem tudtam rávenni a férjemet, hogy egy lépcső alján hegedüljön nekem, epedő pillantásokat vetve rám, én meg a 15 méteres uszályom mögül csábosan nézem őt)
Innen a Reunification Palace-ba (Újraegyesítés palotája) mentünk, ahol a szintén 15000 d-s belépőhöz idegenvezetés is járt. Ez viszont nagyon érdekes volt. Ez a palota reprezentatív célokat töltött be a gyarmati időkben, egészen a forradalomig. Tiszta retró feeling volt a 60-as, 70-es évekből. Páromat többször fel kellett mosni, például mikor körbejárta az 57-es Mercedes nemtommit, meg mikor levittek minket a pincébe, és felismerte a második világháborús, eddig fekete-fehér hadi tudósításokból ismert rádiós készülékeket. Kint a kertben is van pár tank, meg repülőgép. Ez nagyon jó hely.
A palota kantinjában ettünk két levest, ezekben is benne volt a tegnapi fűszer. Aztán indultunk tovább. Megnéztük a Notre Dame-t, (ez itt most egy kis kuncogás helye) sajnos csak kívülről, aztán átmentünk a főposta épületéhez. Hát ez nagyon szép! Innen a Jade pagodához mentünk. Ez picike, sötét és teljesen belengi a füstölők szaga. Szóval nagyon hangulatos. Viszont úgy elfáradtunk, hogy biciklis kulival vitettük haza magunkat. Ha már itt voltunk ki kellett próbálni. Kicsit fura érzés, hogy egy ember teker mögötted, te meg csak ülsz kényelmesen, de nem mondom, hogy nem lehetne megszokni.
Kis zuhany, és pihenés után ismét nyakunkba vettük a várost. Most cél nélkül csak kavarogtunk a környéken. Közben vásárolgattunk ezt-azt, és egy utazási irodában befizettünk egy utat a Cu Chi (Ku Csi) alagutakhoz, meg egy szép templomhoz (5USD). Vacsorára citromfüves, csiliszószos halat, és rántott rákot ettünk, végül egy hangulatos bambuszbárból egy juice mellől figyeltük az utcát. Közben leszakadt az ég, és zuhogni kezdett az eső, így beugrott egy kis gyümölcssaláta is. Érdekesek a vietnámi nők motoron. Nagyon vigyáznak a bőrükre, így a kalap, maszk, és a vállig érő kesztyű elengedhetetlen. Ettől úgy néz ki, mintha fűszál vékonyságú gerillák motoroznának szerte a városban.
2007.05.22 (kedd)
Ma 8 körül értünk jöttek a szállodába, és mentünk az alagutakhoz. Elindultunk, és nem is álltunk meg…az első kézműves műhelyig. Rezignáltan összenéztünk, de végül érdekes dolgokat láttunk. Venni ugyan nem vettünk semmit, de megtudtuk, hogy készítik a tojáshéj, kagyló, és egyéb berakásos táblaképeket, ládikákat.
Aztán már meg sem álltunk a Cao Dai templomig. Hát ez viszont fantasztikus! Kívül-belül gyönyörű. A nők a bal oldalon mehetnek be, a férfiak jobbra, cipőt, és kalapot le kell venni. Épp a 12 órás misére érkeztünk, és végigasszisztáltuk a szertartás elejét. Nem vették zokon a fényképezést, sőt még fel-felhívták a figyelmünket egy-egy szerintük fotózásra érdemes témára. Nagyon szép volt. A Cao daismus nagyon keverék vallás, megtalálható benne a buddhizmus, a konfucianizmus, a katolikus, és iszlám , valamint vietnámi spiritiszta elemek is. Az alap kiindulópontja pedig a kínai jin és jang kettősségén alapszik. Izgalmas lehet. Mivel vezetést nem kaptunk csak a táblákból tájékozódhattunk, meg amit később megtudtunk róla. Mintegy 3 millió követője, és 400 temploma van e vallásnak, leginkább dél Vietnámban, és azon belül is a Mekong-deltában. Az orvosláshoz is van köze, itt a központban pedig óvodákat, iskolákat és kórházakat is tart fenn. Viktor Hugo nevét is olvastuk egy táblán, de arra nem jöttünk rá, hogy neki mi köze volt ehhez az egészhez. Sajnos csak egy órát kaptunk nézelődésre, de szépsége miatt még jó darabig ez járt a fejünkben.
Innen továbbhaladva, egy koszos, útszéli kajáldában megebédeltünk, és végre megérkeztünk a Cu Chi alagutakhoz. Ezek a Vietnámiak nem semmi nép. Ca. 250 kilométeres alagúthálózatot fúrtak ki a föld alatt, pár kézikapával, meg háncsvödörrel. Hogy ezt megismerje az ember, két, vagy három helyen megnyitották az érdeklődők előtt. Mi egy ilyen turista központhoz érkeztünk. A belépő itteni viszonylatban elég borsos volt (65000D), de komoly szolgáltatás járt a pénzért. Többek között rögtön egy vetítőterembe hajtanak mindenkit, ahol az építésről lehet megtudni mindent. Csak csodálni tudom őket. És viccelődnek, vigyorognak mindenhol. Élénk, csillogó szemmel mesélik a szűk járatok miatti urban legend szagú történeteket. Itt ugyanis nem tudott szűz leány szolgálni. Hiszen elég volt ha csak el kellett bújni két embernek egy ilyen szűk alagútban, már nem tudott máshova ülni. Meg mennek a találós kérdések, hogy vajon a lányok miért úgy hordták a kalapjukat, hogy elől fel volt hajtva. Hát természetesen azért, hogy könnyebben kisminkelhessék magukat harc előtt. Jó fejek, no. A vetítés után egy tanösvényen mentünk végig, ahol mindent bemutattak a tábori életről. Kezdve attól, hogy egy tisztáson körülmutattak, hogy nosza, keressük meg, hol van a lejárat. Nem találtuk. Akkor elsöpörték az avart, és egy akkora lyukat mutattak alatta, hogy a látványtól klausztrofóbiám lett. A következő állomásokon aztán a ruházatot mutatták be, majd egy konyha jött. Itt meg is lehetett kóstolni a tápiókát, amit ők ettek, meg a duriant, ami egy elég visszataszító külsejű, kicsit sárgadinnye ízű gyümölcs. Később lehetett lőni is. Többek között AK47-tel, M1-gyel, M14-vel, stb. Sok hülye turista persze, hogy lövöldözött, mint az állatok. J Egy későbbi állomáson csapdákat láthattunk. Gyerekes lelkesedéssel, őszinte örömmel olyan dolgokat mutattak, hogy az emberben meghűlt a vér. Soha, de soha nem akarok vietnámiak ellen harcolni! Fából és pár ácsszegből olyan holmikat készítettek, hogy egy tigrisverem humánus és emberséges hozzá képest. Kezdve a gödröcskéktől, amibe ferdén lefele hatalmas fémdarabokat nyomnak, hogy aki egyszer belelép, már csak a lábfeje nélkül tud továbbmenni, egészen a kifejezetten heregolyókra csapódó lengőcsapdákig, fantasztikusan ki van találva az összes. Igen kreatív nép. ( persze igazuk volt, a narancsgáz, meg a többi vegyi fegyver se volt semmi, meg egyáltalán mit kerestek itt az amcsik) Aztán, ha már itt voltunk egy kicsit kúsztunk, másztunk az alagutakban, és miután mindenki kellően koszos, büdös, és izzadt lett, visszamentünk Saigonba.
Ott egy gyors vacsora. Már nem is nagyon válogatunk, egy piac melletti műanyag székes étteremben ettünk. Békát! Mármint én, a férjem maradt a csirkénél. Aztán befizettünk egy mekong-deltai, kétnapos kirándulásra, vettünk pár pólót, meg egy hátizsákot.
2007.05.23 (szerda)
Ma már 1/8 8-kor indultunk. A szállodában ott lehet hagyni a hátizsákot, vigyáznak rá, úgyhogy csak a +1 napra való cuccot vittük magunkkal. Légkondis minibusszal vittek minket. Az első megálló hogy és hogy nem ismét egy műhely volt. Itt szövetet szőttek, és bár itt sem vettünk semmit, gyönyörű kúszónövényeket láttunk, amiknek olyan volt a virága, mintha orchidea lenne. Meg találtunk egy ujjnyi vastag hernyót, ami épp egy levelet zabált. Végre újra elindultunk, és hamarosan megérkeztünk Ben Tre-be.
Itt átszállítottak minket egy kis hajóra, és áthajóztunk a Mekongon. Jó széles itt már, mentünk vagy negyed órát. A túlsó oldalon átszálltunk egy kisebb hajóra, és kóvályogtunk egy sort a kis csatornákon. Nem véletlenül a kókusz szigete, és a kókusz városa ez. Itt lépten-nyomon mindenhol kókusz, úgy nő a vízben is, meg a vízparton, mint nálunk a nád. A változatosság kedvéért itt egy kókuszcukorka gyártó üzemet néztünk meg először, de ez legalább tényleg érdekes volt, és még kóstolni is lehetett. Állati finom a friss kókusztej cukor. Jó fejek voltunk, vettünk is jó pár zacskóval. Meg ittunk jól lehűtött kókusztejet, kezdjük jól érezni magunkat. Sajnos hamar elhagytuk ezt a kellemes, hűvös helyet, és továbbvittek minket egy helyre, ahol mindenki, kötelező jelleggel maga köré tekert egy boát. Mivel én még sose fogtam a kezembe kígyót nekem tetszett. Nem olyan hideg, és nyálkás, mint gondoltam. Sőt! Nyálkásnak egyáltalán nem nyálkás, és kicsit hűvösebb csak, mint a mi bőrünk. Szerencsétlen próbált araszolni a ketrece fele a turisták zaklatása elől, de persze mindig visszahúzták. A kígyózás után egy érdekes, helyi motorral vittek minket a következő napirendi ponthoz. Itt a sima motor mögé egy olyan utánfutót rögzítettek, amire négyen fel lehetett ülni, kettő előrefele nézett, két ember meg hátra. Komoly aggályaim voltak, hogy lepotyogok, de szerencsésen megérkeztünk, ismét a víz partjára (azért ez itt nem nehéz). Itt lányok eveztek vissza velünk, még kisebb csónakokon, még szűkebb csatornákon.
Szinte örömmel üdvözöltük a nagyobb csónakot, ami végre ebédelni vitt minket. Az ebéd, szuper volt. Elefánthalat ettem. Egész megrémültem, mikor egy hatalmas tálcát hoztak, rajta rengeteg cuccot, aminek a felét nem ismertem. Szerencsére egy vietnámi társunk is volt a kiránduláson, és ő nagyon lelkesen megmutatta nekünk, mivel mit kell csinálni.
Fogtunk egy négyszög alakú rizstésztát, és enyhén benedvesítettük. Szinte azonnal megpuhult, de ahol nem érte víz, ott bizony kemény és ropogós maradt. Ezt a tenyerünkön tartottuk, és ráhalmoztunk mindenféle jót. Halat, zöldségfélét, mindent, ami szimpatikus volt, a hozott jókora halomból. A vietnámi mentalevelet is tett hozzá, ez nekem nem ízlett különösebben. Utána össze kellett tekerni, kis hosszú kolbászkát készíteni belőle, és ezt, mint egy kis batyut különböző szószokba mártani. Egyszerűen isteni finom, nagyon jól lehet közben beszélgetni, és jó sokáig tart, míg mindenki jól lakik. Remek ellentéte a gyorséttermekben három perc alatt behabzsolt ezer kalóriáknak.
Ebéd után, amibe egy kis szundikálás egy függőágyban is belefért, gyümölcskóstolóra, és helyi folklór műsorra mentünk. Aranyos dalocskákat adtak elő, közben jó párfajta gyümölcsöt hoztak kóstolgatni. Ettünk kis banánt, ananászt, mangót, papayát, licsit, sárkánygyümölcsöt (legalábbis így értettük a nevét, kívülről olyan, mint egy rózsaszín karalábé, belül pedig, mint a mákos tészta.) almát, valami körtéhez hasonló ízű gyümölcsöt (de egészen más a magja), duriant (ennek szerintem sárgadinnyéhez hasonlít az íze), meg természetesen görögdinnyét. A gyümölcshöz egy kis tálban hoztak egy kis meglepetést is, és mutogattak, hogy abba mártsuk bele a gyümölcsöt, és úgy együk. Nekem persze mindent ki kell próbálni, pedig elég figyelmeztető jel lehetett volna, hogy udvarias mosollyal mindenki visszautasítja. Szóval ebben só, erős paprika, és bors keveréke volt. Nem szívatásként mondom, hogy más is járjon rosszul, de az első meglepetés után nem volt rossz. Az ananászhoz kifejezetten ízlett ez a keverék
Ismételt pihengélés után visszacsónakáztak velünk a buszokhoz, ahol átrendeződtünk aszerint, hogy ki hány napos kirándulásra fizetett be. Utaztunk megint egy pár órácskát, és megérkeztünk a szállóba. Kissé lábszag van itt, de a zuhanyozás mindenért kárpótol.
A folyópart legtutibb éttermét nézzük ki már a buszról, ide igyekszünk. Az emeleten levő teraszt néztük ki magunknak, és nem is csalódunk benne. Lenge szellő fújdogál, kígyót eszem, a férjem mást, és sört iszik hozzá. Itt 6,4 decis a nagyobb sör, de a rengeteg izzadás miatt, gond nélkül lecsúszik ez is, még mielőtt megmelegedne. Eddigi sörök amiket láttunk, a Tiger, és a Saigon.
2007.05.24 (csütörtök)
½ 7-kor reggeli, és 7-kor már indultunk is. Aránylag hamar megérkeztünk egy… benzinkúthoz. Itt kiszálltunk, és kissé habozva, gyanakodva gyalogoltunk a vezető után, aki időnként kajánul vigyorgott egyet. A körülmények kissé izgalmasak voltak, a helyi lakosság is furcsán nézte a szeméttelepen átvágó érdekes külföldieket. Szerencsére csakhamar megérkeztünk a folyópartra (hogy és hogy nem), ahol ismét csónakba szálltunk (hogy és hogy nem). Ez 6-8 személyes volt és sajnos nem volt teteje (amit igazán csak este kezdtünk bánni, meg másnap, és harmadnap, ugyanis igen csúnyán megégtünk mi akkor) Megnéztük az úszó piacot, ami egészen más, mint a thaiföldi, ha valaki volt már arrafele. Az inkább egy turista látványosság, ez viszont a helyi nagykereskedelem. Jönnek a nagykereskedő hajók az egész deltából, és hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy mit árulnak egy mintadarabot egy hosszú póznára kötöznek, és felállítanak a hajó legmagasabb pontján. A vásárlók, így messziről látják, meg tudják keresni, amit venni akarnak. Nagyon érdekes volt, időnként szinte súroltuk a többi hajókat, klassz szél is fújt, így nagyon lehetett élvezni. Vietnámi sorstársunk megalkudott egy hajóderéknyi furcsa gyümölcsre, amit aztán fel is faltunk az utolsó falatig. (Ez is valami licsihez hasonló valami volt, de erről sem derült ki, hogy mi is tulajdonképpen)
Na az utána levő programot kihagyhatták volna a műsorból, bár még érdekes is lehetett volna, ha nem egy disznóól közvetlen közelében lett volna a rizstészta gyártó manufaktúra. De sajnos ott volt, mivel a melléktermékből őket etetgetik, de nem igazán tudtam az érdekes látnivalóra koncentrálni, mert szemem könnybe lábadt a bűztől, ami olyan tömény volt, hogy a tetőt emelgette. Itt láttam, mit is jelent a szakmai ártalom, mert egy társunk, aki angliai állatorvos volt, rezzenéstelen arccal tudott figyelni, és még kérdésekkel is megostromolta a háziakat. Aztán megnézte a cocákat, és rendre megvakargatta a hátukat.
Kicsit később egy helyi hídhoz hajóztak velünk, és kaján mosollyal figyelték, megbirkózunk-e vele. A helyi híd alatt a következőt kell érteni: Végy pár ingatag cölöpöt, maximum 3 centi átmérőjű, lehetőleg görbe bambuszból, erre kötözzünk, egy legfeljebb 5 centi átmérőjű, természetesen szintén göbe bambuszbotot keresztbe, és szereljünk rá, max. 2 centi átmérőjű kapaszkodót a gyengébbek kedvéért. A végén ellenőrizzük, hogy kellően mozog-e az egész alkalmatosság, és ha minimum fél métert elér a kilengése, akkor kész is. Monkey-bridge a nevük, és a helyiek ennek megfelelően egészséges, fiatal majom módjára közlekednek rajta, a turisták meg agg, reszkető lábú, tele nadrágú majmok módjára szereznek örömöt a helyieknek, akik el nem mulasztanák ezt a látványosságot.
Ezzel vége is volt a programnak visszahajóztunk a buszhoz, és szolid 3-4 óra buszozás után visszaértünk Saigonba.
A régi szállodában, ahol a csomagjainkat hagytuk, megengedték, hogy zuhanyozzunk még egyet (5 USD-ért), elmentünk kajálni, aztán jött a busz, és megkezdődött 10 órás utazásunk Nha Trangba. Ó hogy miért is kellett busszal menni! Ezt nehezen tudtam feldolgozni a fűszál vékonyságú helyiekre méretezett buszban, de azért itt is ért minket kellemes meglepetés.
22 órakor megálltunk egy olyan pihenőhelyen, amilyet még életemben nem láttam. A WC-ben le kellett venni a cipőt, és előre kikészített papucsba bújva illet elvégezni dolgunkat. A kis boltban pedig mély meghajlással fogadtak minden belépőt, és az első gondterhelt címke nézésre ott teremtek, tökéletes angolsággal választ adni a felmerült kérdésekre. Kicsit jobb kedvvel szenvedtünk tovább a buszban.
2007.05.25 (péntek)
Hajnal 6 órára értünk Nha Trangba. A buszút második fele kicsit jobbra sikeredett, mert hajnali 1 órakor sokan kiszálltak, és így már két ülés jutott 1-1 embernek. Ezt ki is használtuk, és a végén csak tudtam aludni pár órát. Egyébként a buszút elején mindenki kapott egy párnácskát, egy takarót, és egy félliteres vizet.
Nha Trangba érkeztünkkor villámgyorsan felmértük, hol is vagyunk, és legnagyobb örömünkre kiderült, hogy a kinézett szállodától mindössze pár saroknyira tett le a busz. Így határozott rohammal vettük be ezt az intézményt, útközben, még ezen a rövid szakaszon is kb. 10 ember rohamát vertük vissza, akik mind a tuti helyre akartak vinni minket, és azzal bíztattak, hogy ahova igyekszünk, úgysem lesz hely.
Még a Mekong-deltában az állatorvos hölgy ajánlotta a Sea Wiev szállodát, nem csalódtunk benne mi sem, így ezt nyugodtan tudom ajánlani bárkinek, akit Nha Trangba vet a sors. Egy éjszaka 12 USD volt, van balkon (igaz a belső udvarra), úszómedence, légkondi, teljesen korrekt. A tengerre néző szobák 15 USD-be kerülnek, és oda tényleg foglalni kellett volna.
Szokás szerint szunyókálással kezdtük, aztán reggeliztünk, aztán elvittük a szennyesünket egy mosodába, aztán gyorsan visszajöttünk a szállodába, mert itt valahogy sokkal melegebb van, mint HSMC-ben. Kicsit pihengéltünk, aztán ebédeltünk, aztán megint pihengéltünk, hiába, ez a nem alvós éjszaka sokat kivett belőlünk. Azért 3 körül erőre kaptunk, és béreltünk egy motort.
Már HSMC-ben is irigykedve néztük a motorozókat, de itt, hogy nem vett minket körül, négymillió motoros drótszamár, bátorságra kaptunk. Füge ment egy kört, közben tankolt is egyet. (Végre kiderült, hogy mi az a vizeletsárga folyadék, amit literes műanyag flakonokban árulnak az út szélén) Elsőnek a Po Nagar Cham Towers-et néztük meg. Ezt a 7. században kezdték építeni, miután már a 2. században is vallási központ volt ez a hely. Nem csodálom, a kilátás még ma is gyönyörű, bár kicsit mást lát a mai szemlélődő, mint a majd kétezer évvel ezelőtti, de határozottan szelleme van a helynek. Nem nagy az egész, semmiképpen ne hagyd ki. Mi egy érdekes dologba is belefutottunk ott, nevezetesen, hogy egy buddhista szerzetes írásokat osztogatott. A nép várt a sorára, és a szerencsés soron következő odaült a szerzeteshez, az a fejére tette a kezét, közben beszélgettek, aztán egyszer csak a szerzetes lapot tett maga elé, és szép cirkalmas jeleket festett rá, amit a várakozónak adott. Nem tudom, mi lehetett az, de a helyieknek nagyon fontos lehetett, mert kellőképpen meg voltak illetődve.
Utána a Long Thank Galériát néztük meg. Hát ez a jó ember tud valamit. Az embernek szinte elmegy a kedve a fényképezésről, a képeit nézegetve. Tök egyszerű témákról olyan, de olyan fényképeket készít fekete-fehéren, hogy az ember csak nyel egy nagyot a megilletődéstől. Ezt sem szabad ott kihagyni, két szobácska az egész, de mi vagy egy órát eltöltöttünk ott. Vannak képei, amitől nem tud elszakadni az ember.
Aztán a Long Son Pagodához mentünk, és az óriási ülő Buddhához. Van egy fekvő is, ami a thaiföldinek a másolata. Szerintük. Kicsit gyenge másolat, de azért nem rossz. Na itt találkoztunk egész Vietnámban egyedül a csúnya lenyúlással, illetve inkább a pofátlan koldulással. A hely maga ingyen van, de melléd szegődik egy-két fiatalember, vagy leány, kitűzővel, mintha hivatalos vezetők lennének. Mesélnek pár dolgot, körbevezetnek, még rendben is van, segítsük a helyieket, szívesen ad az ember pár dollárt, de itt valami olyan erőszakosan megy ez az egész, hogy teljesen elmegy a kedved attól, hogy megnézd ezt a gyönyörű pagodát, már csak menekülni szeretnél előlük.
Utána érdekes kalandként elmentünk a vasútállomásra, és jegyet vettünk a vasárnapi Hué- ba induló vonatra. Azért volt kalandos, mert míg az utcán szinte minden ember beszél angolul, a vasúti pénztáros egy szót sem. Az összes rajztudásunkat bevetettük, mire lett két jegyünk a puha fekhelyű vagonokba Maga a jegyvétel tiszta kelet-európai feeling. Egyetlen sor, nyomakodó emberek, szörnyű meleg, és mindenki ott beszéli meg telefonon a kedvessel az ablaknál, 30 emberrel a fenekében, hogy jó lesz-e drágám a 9-es vagonban a felső ágy, nem? Újabb félóra, és egy emberrel már előrébb is van a sor, amikor kiderül, hogy az az egy, másik hatnak foglalta a sort.
Kiválasztani a vonatot, nem olyan bonyolult, tekintve, hogy egy útvonal van ezek a területen, igaz az majd 1800 km hosszú. Naponta 3 gyorsvonat megy Hanoiból Saigonba, és 3 vissza. Ezek üzemeltetéséhez is kell egy kis szervezőtehetség, mert egy sínpár van, relatív hosszúak az egyes szakaszok, és van egy pár lassú, döcögős helyi vonat is. De ügyesen megoldják. A vonaton belül van kemény ülés (hard seat), ez olyan, mintha hokedliket tennének a fülkébe. Ehhez hozzájön a 42 órás út, hát nem tudom. Nagyon szegénynek kell lennie annak, aki így utazik. Következő a puha ülés (soft seat), ez hasonlít a mi vonatüléseinkre, na de 42 óra? Következő fokozat a kemény fekhely (bottom hard). Itt deszkalapok vannak lefektetve a 6 személyes fülkében, és végül a kényelem tetőpontja a puha fekhely (bottom soft). Ez viszont király!
Visszamotoroztunk, leadtuk a motort, és ha már ott voltunk befizettünk egy másnapi hajókirándulásra, kemény 6 USD-ért. A motorbérlés fél napra 30000 Dong volt, ca. 2 USD.
2007.05.26 (szombat)
Hát a mai hajókirándulás életünk legjobb befizetett útja volt. Szokás szerint reggel jöttek értünk, aztán feltereltek minket egy ca. 30 fős hajóra. Eddig semmi extra. Aztán kb. 10 perc alatt az idegen vezetőnk és a hajóskapitány (Monkey Boy, és Lady Boy) akkora hangulatot csinált, hogy mindenki gátlása feloldódott, és akkora kacajok jöttek mindenfelől, hogy még a roppant előkelő koreai pár is elmosolyodta magát. (Néha) Az első szigetnél búvárkodás volt. Azt gondoltuk, biztos valami gagyi turista átnyomás, de gyönyörű halakat, korallokat láttunk, alig akartunk feljönni a víz alól.
A következő szigetnél ebédeltünk. A hajó legénysége lehajtogatta a középső üléseket, és csak hordta, hordta a különböző szebbnél-szebb fogásokat. Degeszre ettük magunkat. Utána a legénység megragadott egy lepattant elektromos gitárt, egy csörgődobot, egy igazi dobot, meg egy fél műanyag hordót, és akkora, de akkora bulit csaptak, hogy rengett a hajó. Minden nemzetett megénekeltettek, táncoltunk az asztalon, szuper volt. Voltak köztünk írek, németek, japánok, koreaiak, angolok, egy ausztrál body builder, aki a legénységet szórakoztatta a bicepszével, mi magyarok, amilyeneket még a vietnámiak nem láttak. Aztán egyszer csak mindenkinek ugrás a vízbe, és fürödtünk még egyet. A hajóskapitány egy hatalmas úszógumival tökéletes vízi bárt készített, és itatták velünk a helyi borokat. (Bár inkább sherrynek tűnt)
A következő szigeten egy szuper, fehérhomokos strand volt, nádtetejű napernyőkkel, kókuszpálmával, ahogy illik. Ez után gyümölccsel tömtek meg minket, nehogy éhen haljunk a kirándulás alatt.
A negyedik szigeten egy akváriumot lehetett megnézni. Maga az akvárium nem volt nagy szám, de a környezet tök jó volt. Ugyanis az egészet hajó formájúra építették, úgy nézett ki (na jó kis túlzással) mint egy Gaudi műalkotás.
Egyszóval hibátlan volt az egész nap.
Este felfedeztünk egy fagyizót. Egy gombóc fagyi 12000 Dong, ami rettenetesen drága, hiszen 10000 Dongért étteremben hatalmas adag levest lehet kapni.
2007.05.27 (vasárnap)
A mai napot a strandolásnak szenteltük. Csak henteregtünk a tengerparton, és egymás után hajtottuk el a napszemüveg árusokat, akiket az sem zavart portékájuk kínálásában, hogy mindkettőnkön napszemüveg díszelgett. De mivel már megszoktuk, a folyamatos traktát, határozott nemmel vertük vissza a támadásokat. Azért egy lábmasszírozás csak becsúszott, ami ca. 850 forint volt, és vagy egy óráig gyömöszölték érte a lábunkat, nagyon jólesően.
Aztán gyorsan visszamentünk a szállodába, mert 12-ig ki kell jelentkezni, és ezt egy zuhany után meg is tettük. A hátizsákokat otthagytuk, mivel csak este 8 körül indult a vonatunk, és elindultunk egy élményfürdőbe, amit még a tegnapi motorozáskor fedeztünk fel. Azzal a hátsó gondolattal tettük ezt, hogy ott a nap végén kényelmesen lezuhanyozunk, és tisztára cseréljük átizzadt ruházatunkat. Nos, itt kiderült, hogy még mindig nagyon európai fejjel gondolkodunk. Az élményfürdőben ugyanis, ami zsúfolásig telt helyi gyerekekkel, nincs se öltöző, se zuhanyzó, se nyugágy. Minek is, mikor mindenki fürödni és nem napozni jár ide (a vietnámiak soha nem napoznak, végtelenül vigyáznak a bőrükre, a legnagyobb sértés egy lánynak azt mondani, hogy milyen szép napbarnított. Ellenben simán be lehet vágódni egy milyen szép fehér a bőröd kezdetű mondattal.) Az európai számára az is nagyon furcsa, hogy ruhástul fürdenek, de ez alól sem nagyon láttunk kivételt. Itt a strandon speciel egyet sem. Mindenki hosszú farmerban, hosszúujju pólóban, esetleg blúzban élményfürdőzik, csúszdázik. Így aztán tényleg felesleges az öltöző és a zuhany. Tulajdonképpen logikus az egész, minek átöltözni, mikor pár perc alatt csonttá szárad rajtad minden ruha. Nem kell cipelni törölközőt, fürdőruhát, naptejet, semmit, csak enni és innivalót. Meló után be lehet ugrani a strandra, és a helyre kis kosztümben őrjöngünk egy jót a medencében.
Mi azonban ennyire nem tudtunk azonosulni a helyiekkel, és mivel komolyan ciki lett volna fürdőruhában fürdeni, így átsétáltunk a tengerpartra, és bánatunkban leheveredtünk egy nyugágyba, odaintettük a pincért, aki friss, jégbehűtött kókuszdiót, no meg sört hozott. Később süttettünk pár rákot a parton (30000 Dong, azaz ca. 300 Forintért!), és a nap végén elindultunk a vasútállomásra.
Itt csak azokat engedik be a váróterembe, akiknek jegyük van, és kicsit csodálkozva láttuk, hogy rajtunk kívül nincs itt fehér ember egy szál sem. Aztán befutott még egy ausztrál lány, így hárman húzzuk meg magunkat a helyi tömegben, akik láthatóan életük eseményére készülődnek, és ki is használják minden pillanatát az élménynek. Üvöltöznek, esznek, játszanak, igen jól érzik magukat. A peront csak a vonat érkezése előtt pár perccel nyitják ki, akkor viszont az őrjöngő tömeg célba veszi a peronon levő kis boltokat, és a létező leggagyibb dolgokat is összevásárolják. Mind közül a legbosszantóbb egy kis tilinkózó sípocska, ami hatalmas népszerűségnek örvend a gyermekek körében, nem ember, akinek nincs ilyenje, néha az irigykedő felnőttek is elveszik a gyerekektől, nem a csend végett, hanem természetesen azért, hogy ők is fújhassák egy kicsit.
A vonat egyébként simán veri a magyar normákat. Jó nem az IC-ét, de tisztább, mint a mi átlagos vonatunk. Van mosdó, WC (benne WC papír). Minden állomáson feltöltik a vizet, kicserélik a szemeteszsákot. Időnként palackos vizet osztanak, és az ágyakon becsomagolt steril párnák, takarók, lepedők várnak. Nagyon jó. Nem egy helyre szól a jegyünk, nekem szerencsém van, egy négytagú családdal utazom, a legkisebb kislány az anyjával alszik. Nagyon édes, állandóan énekel, méghozzá szovjet mozgalmi dalocskákat, természetesen vietnámiul. Érdekes hallani ezeket ezen a nyelven. Majdnem csatlakozom hozzá, hogy megmutassam magyarul hogy szólnak ezek, (szinte mindegyiket ismerem), aztán megkönyörülök a családon, de magamban jól elkuncogok, mikor elképzelem a meg nem valósult szituációt.
2007.05.28 (hétfő)
Hát, mint kiderült nekem ugyan szerencsém volt az útitársakkal, de szegény párom 12 óra non-stop turhákolást hallgatott, míg én a kedves dalocskákat. Érdekesek ezek az ázsiai népek. Olyan fantasztikus, európai számára roppant gusztustalan hangokat képesek kicsiholni az orrukból, hogy ha az ember túlteszi magát a hányingeren, érdekes szimfóniáknak lehet a fültanúja. Egyszer egy fiatal srácot figyeltünk elbűvölve, aki éppen udvarlás közben művelte ezt nagy gyakorlattal. Még csókolózás közben is eleresztett egy jó szaftosat, de a csajon nem látszott, hogy zavarná. Biztos hosszú évszázadok alatt csiszolódott a technika. Én mindenesetre megborzongtam, mikor a párom silány utánzat után kajánul megkérdezte, kérek-e rágót.
Szóval 8-ra már ott is voltunk Hué-ban a régi császári fővárosban. Természetesen rögtön letámadtak minket, de kemények voltunk, és mielőtt hagytuk magunkat rábeszélni egy szállóra, megvettük a jegyet Hanoiba. Szerencse, hogy kelet-európában nevelkedtünk, ha németek lennénk netán, az udvariasabb fajtából, még mindig ott állnánk a pénztárnál. Most sikerült egy kabinba jegyet szerezni, így már biztos, hogy együtt sírunk, vagy együtt nevetünk.
A szálloda nem egy királyi lakosztály, ráadásul a negyediken van, lift nélkül. Itthon nem vagyunk ilyen elkényeztetettek, de itt 40 fok van, és fülledt levegő az embernyi széles lépcsőházban. Mindezt 15 USD-ért, reggelivel és az ígérettel, hogy visszavisznek minket a vasútállomásra elutazáskor. (25 USD-ről indult a szobaár)
Lezuhanyoztunk, aztán biciklire pattantunk (1USD), és bekerekeztünk a gyönyörű történelmi városnegyedbe. Egyszerűen gyönyörű, és csodálatosan szép, és fantasztikus. Jó pár órát elkavarodtunk itt, aztán kajáltunk egyet, és visszamentünk a szállóba, az ebéd utáni tentikét megejteni.
Az ég dörög és villámlik, de csak pár csepp esik. Fogtuk magunkat, és hosszú sétába kezdtünk. Egy kicsit lehűlt az idő és nagyon jólesik, hogy egy kis szellő is kerekedett. Nagyon szép város ez a Hué. Remek francia villák is vannak a folyóparton, tudták ezek, hova kell építkezni, bármelyikben el tudnám képzelni öreg napjaimat tengetni. Csak sétálunk, nézelődünk, és néha benyomunk egy jeges lemon juicét, valamint egy csokiszószos palacsintát.
2007.05.29 (kedd)
Ma reggel kijelentkezés után motort béreltünk, és nekivágtunk a város környékének.
Nam Giao-ban kezdtünk, ami vallási központja volt a régi Hué-nak. Jó pár lépcsőfokon felmentünk a mennyországot jelképező térre, és onnan nézelődtünk. Sajnos nem sok maradt meg a hely szelleméből.
Továbbmotoroztunk, kifele a városból, amikor egyszer csak megpillantottunk egy helyi pihenőt. Annyira jól nézett ki, hogy muszáj volt bemennünk. Egy tó köré, illetve a tóra kis bambusz szigeteket építettek, és ott szolgálják ki a népeket. Gyékény van a földre terítve, csak mezítláb szabad bemenni, az asztalkák tök alacsonyak, de hát úgyis a földön ülsz, vagy akár fekszel.
Kis relaxálás után továbbmotoroztunk a Tomb of the Duc felé. Könnyen megtaláltuk, mivel az út szélén egyre nagyobb tömegben tűntek fel a túristagagyi árusok, és mikor már alig fértük el közöttük, akkor meg is érkeztünk. A belépő 55000 Dong volt, de az utolsó fillérig megérte. Gyönyörű hely. A régi császárok mindegyike emelt ilyen temetkezési helyet magának, de ezt úgy tette, hogy itt élt is. Vannak benne lakható kis paloták, elmélkedő helyek, könyvtárak, színháztermek, és persze sírok, de az szinte csak úgy mellékesen. Inkább amolyan „nyári” rezidenciának néz ki az egész. További 20000 Dongért megnéztünk egy kis táncelőadást is, ez is hibátlan volt.
Aztán továbbindultunk hatalmas önbizalommal, hiszen még két műemléket jelzett a térkép a közelben. Alig kétszáz méter után elfogyott alólunk az út. Bátran folytattuk a homokon is az utunkat, hiszen egy kilométeren belül meg kell lennie a síremlékeknek. Aztán egy kanyar után olyan roskatag bambuszhíd állta utunkat, hogy még gyalogosan sem mertünk átmenni rajta. Kénytelen-kelletlen visszafordultunk, kicsit motoroztunk, aztán visszamentünk Hué-ba.
Megebédeltünk, és mikor éppen befejeztük az ebédet koppant valami. Aztán még valami, aztán hirtelen… leszakadt az ég. Annyira egyik pillanatról a másikra, hogy az evőpálcika megállt a kezünkben, és hitetlenkedve néztünk ki a teraszról. A motorok, biciklik egy másodperc alatt eltűntek az utcáról, és 5 másodperc után vastagon hömpölygött a víz az utcán. Kicsit megrémültünk, hiszen nekünk hamarosan vissza kellett vinni a motort, és ment a vonatunk, ez meg úgy nézett ki, hogy most 40 napig is el fog tartani, de a felszolgálók a vállukat vonogatták, órájukra néztek és közölték, hogy 1-ig fog esni. (Ekkor ½ 1 volt) Hát percre pontosan addig esett.
Visszamentünk a szállóba, leadtuk a motort, átöltöztünk, lezuhiztunk, és kivittek minket a vonathoz 3-ra. Nem lesz nagy buli itt dekkolni 16,37-ig. Hát nem is volt. Én teljesen bepánikoltam, hogy éhen fogunk halni, és kajajegyért rimánkodtam. (A múltkor ugyanis kifigyeltem, hogy valamilyen jeggyel enni is adnak a vonaton) Azt mondták, hogy a vonaton lesz kaja, benne van az árban, de nem nagyon akartam elhinni, mert a múltkor sem volt, csak víz. A következő stressz akkor ért, mikor bemondták, hogy 16,37 helyett 18-ra jön a vonat. Aztán vettünk pár dolgot (sajtos kekszet, égetett cukros mogyorót, mézes szezámmagot) és lassan megnyugodtam. Attól kezdve jól éreztük magunkat, és az embereket figyeltük. Láttunk egy helyi minden lében kanalat, aki mindenki apukájaként időnként elment híreket hallgatni a vonat felől, mindenki helyett fel-le kapcsolta a lámpát, bekapcsoltatta a várótermi televíziót, kiválasztotta a megfelelő csatornát, és mindenkihez volt egy-két biztató szava. Civil életében valószínűleg a helyi gyár élmunkása lehetett, valamint szakszervezeti bizalmi, és KISZ titkár, ráérő szabad idejében pedig az ifjúságot oktatta, és beteg embereket látogatott. Aztán láttunk egy idősebb európai nőt, aki igazi vietnámbarát volt. Idült mosollyal bámult mindenkire, és egy gyereket ringatott, aki ugyan nem akart aludni, de muszáj volt neki, mert az nagyon jól állt a vénkisasszonynak. Aztán nagy nehezen beért a vonat, és két ausztrál öreg csajszival kerültünk egy kupéba, aztán megjött a kétségbeesett harmadik is, akit máshova osztottak, de ott akart lenni. Nagyon jó fejek voltak, egyből szereztek sört. És csodák csodája, kaptunk vizet, és kaját is!!! Hogy az útikönyvet idézzem, nem volt Michelin csillagos, de meg lehetett enni.
2007.05.30 (szerda)
Reggel 6-ra értünk Hanoiba. A taxi50000 Dongért vitt be minket az Old Quartal-ba. Kinéztünk egy szállót az útikönyvből. Ez drágább, mint az előzőek, de még ez is vicces ár az itthoniakhoz képest. (25 USD) Ebben benne van a büféreggeli is. Pici alvás után nyakunkba vettük a várost. Mire megreggeliztünk egy étteremben, eleredt az eső. Kénytelenek voltunk még legyűrni pár narancslevet, citromlevet, dinnyelevet, meg ilyesmit. Szerencsére hamar elállt, és összejött egy ideális városnéző idő. A túránkat a régi negyedben kezdtük, ahol a tó egyik szélén, egy kis szigeten, (aranyos kis piros híddal a belsejébe) van egy kedves, hangulatos kis templom. (Jade templom, 3000 D) Valószínűleg a vonaton nem volt teljesen hibátlan az étel, mert szegény férjemre itt és most jött rá a méregtelenítés, ami jó órát eltartott. Mindenkinek üzeni, hogy ezt máshova időzítsék, ha be tudják osztani, mert a kis vietnámi emberekre méretezett mellékhelyiség igen apró. Ő nem egy nagydarab ember, de csak úgy fért be, és az ajtót csak úgy tudta becsukni, ha lábait szétnyitotta, és becsukás után gyengéden az ajtóhoz támasztotta homlokát.
Szóval e kis közjáték után továbbmentünk a Ho Shi Minh Mauzóleumhoz. Nos, hát ezt egy kicsit elszúrtuk, illetve figyelmetlenek voltunk, a Mauzóleum ugyanis csak 10-ig van nyitva. Sőt így dél körül a Ho Shi Minh múzeum is zárva tart. Semmi gond, van itt egy botanikus kert, majd azt megnézzük. Na ez a kert! Eleve nehezen találtuk meg. Utána igen nagy volt az én csalódásom. Nem is kert volt, hanem egy lepukkant park. Attól volt botanikus, hogy néhány telerajzolt törzsű fához kiírták a nevét, és volt egy kis ketrec, amiben szerencsétlen, üres tekintetű majmok vakarták véresre magukat, ernyedten tűrve a helyi gyerekek zaklatásait, néhány chips-es zacskót rágcsálva. Koszos volt, és sírnivaló, nem sok ilyet találtunk Vietnámban, de ezt nehogy megnézze valaki, hacsak nem harcos környezetvédő, aki tenni is tud valamit. Különösen nagy csalódás volt egyébként azok után, hogy az utcák tele vannak szebbnél-szebb bonsai-okkal, megnyírt, és karbantartott fákkal. Na erről ennyit! Megnéztük viszont a One pilar Pagoda-t, ami nagyon szép, és végre kinyitott a múzeum is. (12-2-ig van zárva) Ez elég klasszul meg van csinálva. Nem csak Ho Shi Minh elvtárs teljes életrajza van kiállítva, hanem, hogy mi történt akkor a nagyvilágban. Utóbbi természetesen úgy kihegyezve, hogy megerősítse az embereket a hitükben. J
Innen átsétáltunk az Irodalom templomához, útközben megebédeltünk, és közben végképp leírtuk a Lonely Planet Hanoira vonatkozó ajánlásait. A KOTO étterem időközben kifejezetten szar hely lett, el is jöttünk, miután sült krumplin kívül szinte semmi nem volt, és egy hangulatos Pho24 nevű helyre ültünk be, ahol nevéhez híven 24 órán keresztül a legváltozatosabb vietnámi levesekkel álltak rendelkezésünkre. A Vietnámiak levest esznek levessel. Szintén az útikönyvet idézve a vietnámi konyha sajátossága, hogy mindent esznek, ami egy fazékon belül megfő. Szóval mi is ettünk egy finom levest, aztán bementünk az Irodalom Templomába. Hát ez valami fantasztikusan jó. Ez egy egyetem volt, amit 1070 körül alapítottak ( Mikor mi még lóhátról hátrafele nyilazgattunk, ráérő szabadidőnkben) Költőket, irodalmárokat, és tisztségviselőket képeztek (Tehát amolyan államigazgatási, és művészeti egyetem volt) A képzés időtartama 7-15 év volt (Azt nem írták, hány évesen kezdték) Havonta vizsgák voltak! Negyedévente pedig ő fensége a császár előtt kellett nagy vizsgán számot adni a tudásról. Meg is becsülték, akik el tudták végezni, hatalmas kőtömbökön (tablókon) a mai napig olvasható a végzősök névsora! Mindenkié!
Miután kellőképpen kiámultuk magunkat, visszaindultunk a régi negyedbe. Rájöttünk, hogy tulajdonképpen most is úgy vannak a boltok, mint rég. A régi negyed utcáit ugyanis foglalkozásokról, szakmákról nevezték el. Most egyforma boltok vannak egymás hegyén hátán. Elhaladtunk a festékboltok negyedében, utána a vasedény negyedben, rögtön utána megtekintettük a zöldség-gyümölcs negyedet. A pólóárusok negyede és a zászlóárusok sora után lassan vissza is értünk a szállásunkra. Útközben még láttunk egy érdekes dolgot. A vasútvonal megérdemel egy említést. Itt ugyanis olyan közel vannak a házak a vasúti sínektől, hogy simán kezet foghat az utazó és az itt lakó. Nem ám töltés, kerítés, meg egyéb világi hívságok, semmivel nincs elválasztva a sínpár az utcától. Fel is használják a vonatmentes időben ezt az értékes területet kártyázásra, teregetésre, főzésre, stb.
2007.05.31 (csütörtök)
Ma megyünk Halong-bay-be. Tegnap fizettük be az utat egy utcai utazási irodában. Nagyon izgulok, hiszen e miatt jöttünk Vietnámba. Ugyan eddig is nagyon tetszett mindkettőnknek, de azért csak ez a fő attrakció. Azért reggelizni tudtunk, méghozzá igen jót. Ez a büféreggeli nagyon király. Itt végre ki merem próbálni a helyi süteményeket is. Gyorsan küldtünk haza egy e-mailt, és már jöttek is értünk.
Összeszedtek egy kisbusznyi népet és el is indultunk. A kötelező hímző műhely megtekintése után zavartalanul jutottunk el a kikötőbe. Ahogy ezek vezetnek! A dudát állandóan nyomják, és a közlekedési táblák egyértelműen csak tájékoztató jellegűek. A behajtani tilos azt jelenti, hogy majd sokat jönnek szemből, a piros lámpa pedig azt, hogy nagyon nyomd a dudát, mikor átmész rajta. Lassan rámentünk az autópályára. Ezek no nem technikailag, de eszmeileg nagyon jól meg vannak csinálva. Úgy készülnek ugyanis, hogy biciklisek, motorosok, szekeresek, és gyalogosok is tudnak rajta közlekedni. Az övék ugyanis a szélső, azaz leállósáv, egy kis alacsony korláttal elválasztva a másik két sávtól, ahol az autók és teherautók közlekednek (természetesen ez is csak tájékoztató jellegű korlát J ) Itt abszolút a motor a domináns közlekedési eszköz. És mi mindent tudnak szállítani rajta! Garantálom, hogy a mi kombi Mondeónkba nem fér annyi cucc, amit ők képesek rákötözni egy jószágra. Emberben egy robogón a 7 volt a legtöbb, amit láttam, 3 nő, 4 gyerek. Láttunk egy urat, aki ca 10 méteres hajlékony rudakat vitt, simán középen meghajlítva, magához erősítve, egyedül. Hihetetlen! Nem érdemes aludni a pár órás úton.
Kb. 12-re érkeztünk a kikötőbe, ez a nemzeti park bejárata. Itt kicsit észnél kell lenni, és nem elveszni. Napi 200-300 turista érkezhet ide, de lehet, hogy több, és csak ezekben a percekben vannak csak ennyien. Szétosztottak minket attól függően, hogy ki hány napos kirándulásra jött, és mekkora luxusra fizetett be. Aztán odavezettek a hajónkhoz. Nagyon kafák a hajók, minimális eltérés van csak köztük. Alul vannak a kabinok, az első szinten az étkező, és a tetején le lehet hemperegni nyugágyakba. Kis téblábolás után felszolgálták az ebédet, ami nagyon finom volt, csak nem tudom mi. Volt benne valami, meg még más is, aztán tán tofu, hal meg rizs biztos volt benne, azt azért megismertem. De jó volt. Nem is érdekelt nagyon, mert közben egyre jobban közeledünk a vízben levő sziklák százaihoz. Egyelőre kicsit ködösek, de így még izgalmasabb a látvány. Azt mondják, majd 3000 szikla van itt. Több legendát is hallottunk arról, hogy kerültek ide. Az egyik szerint mikor épp hajóval támadták meg szegény Vietnámiakat, egy sárkány jött a segítségükre, és ezekkel a sziklákkal dobálta meg, és pusztította el az ellenség hajóit. Hát az az igazság, hogy majd 40 évesen még ilyen szépet nem láttam. Az ember nem tud leállni a fényképezéssel, pedig tudja, hogy félig sem adja vissza a látványt.
Hamarosan kikötöttünk az itt később megtelepedett sárkány barlangjánál. Ez gyönyörű cseppkőbarlang, az ember szíve megfájdul, mikor látja, hogy mennyire nem óvják. Itt szabad hozzányúlni, szerencsére a legtöbb turistának van annyi esze, hogy nem fogdossa, de sajnos a helyiek még nem tudják, és egy csomó össze van firkálva, matt, zsíros az állandó fogdosástól, nekidőlve fényképeszkednek.
Aztán hajókáztunk még egy kicsit és kajakoztunk egyet. Ezekben a tengeri kajakokban nincs kormánylapát, az ember az evezővel irányít. Örömmel jelentem, hogy nem hoztunk szégyent a magyarokra. Mi voltunk ugyan a legidősebbek, de (hála a vizitúráknak) messze a legjobbak. Pillanatokon belül magunk mögött hagytuk sikkantgató, jobbra-balra kacsázó társainkat. Nagyon klassz dolog a tengeri kajakozás. Egyszerre felemelő és rémisztő, ahogy a hatalmas sziklák között kavarog az ember. Beeveztünk egy öbölbe, és egész közel mentünk a sziklás parthoz. Az összes szikla alá van mosva egy kicsit, lehet bújócskázni alattuk. Némelyik sziklát úgy kivájja alulról a víz, hogy barlangok, alagutak képződnek, és át lehet evezni egy hatalmas hegy alatt. Leírhatatlanul szép az egész. Mit ne mondjak, utolsónak érkeztünk vissza a hajóhoz.
Megint hajóztunk egy kicsit, aztán lehorgonyoztunk, és lehetett úszkálni. Aztán felfrissülve, lezuhanyozva, felmentünk a fedélzetre, letelepedtünk egy-egy nyugágyba, magunkhoz szorítottunk egy kis jófajta itókát, és a giccses naplementét csodáljuk. Ez képeslapon olyan lenne, hogy az ember csak hány egyet, de így eredetiben csak megilletődve bámul maga elé.
Útitársaink 8 svéd, és 3 angol. A svédek még hagyján, de azt igazán nem tudjuk, hogy az angolok miért jöttek el. Kötelességtudóan részt vesznek a programokon (kis lemondó sóhajjal kísérve), aztán visszaülnek, isznak és beszélgetnek. Lehet, hogy szegények büntetésből vannak itt, mert rossz volt a bizonyítványuk?
Vacsora után visszamentünk nyugágyainkba és a változatosság kedvéért a giccses holdfényben úszó sziklákat csodáljuk, meg a körülöttünk levő sejtelmes fénnyel megvilágított hajókat. Mellesleg telihold van, és még plusz denevérek, vagy valami éjszakai madarak is röpdösnek. Na jó! Farkasokat nem hallottunk vonyítani.
2007.06.01 (péntek)
Reggelre sem lett csúnyább a látvány. Az se rossz, hogy hajnalban fürdesz egy jót a tengerben.
Aztán megálltunk egy szigetnél, és becseréltük a háromnapos túrázókat a szigeten alvókra. (Nem volt muszáj természetesen a hajón aludni, lehetett szállodázni is, az egy kicsit olcsóbb, de ez valami fantasztikus volt) Szóval felszedtünk egy csapat népet. Köztük egy vietnámi családot, akik roppant szolidan rákot reggeliznek. Egy bazi nagy papírzacskóban van. Az asztalra leterítették a napilapot és fél órán keresztül csak ráklábak ropogása, szortyogás és szütyögés hallatszott, ahogy megpróbálták kifuvolázni a rákhúst a páncél alól.
Közben megint lehetett fürödni, de mi inkább felmenekültünk a tetőre a nyugágyakba, gyönyörködni még egy kicsit a tájban. Hamarosan visszavittek minket az induló kikötőbe, és buszoztunk haza, Hanoiba.
Az itteni utazásszervezés feleannyira sem profi, mint Vietnám déli részén. Felét sem tartották be az ígért programoknak, ezt mindenfelől megerősítették a turisták, de mi nem is vártunk sokat szerencsére, csak a látványt, azt pedig megkaptuk. Ez az öböl egyszerűen gyönyörű.
Az út hazafelé viszont hosszú és unalmas.
2007.06.02 (szombat)
Ma a Perfume Pagodához megyünk. 8-kor indulás, a turista gagyi gyártó megállón meg sem lepődünk, udvariasan végigcsodáljuk a látnivalót, összefutunk a vonaton megismert 3 ausztrál nővel, jól elbeszélgetünk, aztán végre továbbmegyünk. Alig fél óra múlva meg is érkezünk a kiindulópontra, egy kis folyóhoz, ahol bádogcsónakokba szálltunk, és elkezdtek velünk evezni. És eveztek, és eveztek, a kezemet a vízbe lógattam, és döbbenten éreztem, hogy melegebb, mint a kezem. Szép lassan hajókázva a meleg folyón a bádog kezdett felforrósodni alattunk. Sehol egy árnyék, a víz, és a forró fém klasszul veri vissza a napot, áll a levegő, kezdünk aléldozni a max 80 fokban. Folyik rólunk a víz, és már hinni sem merjük, hogy valaha is kikötünk valahol. Még az sem emeli a hangulatot, hogy a helyiek versenyt eveznek, és láthatóan jól érzik magukat, és élénken tárgyalják a mögöttük folydogáló turistákat.
Végre megérkezünk egy erdei falucskába, mi kiszállunk, a hajósok meg kimeregetik a verejtéket a bádogtepsiből. Egyébként mentségünkre legyen mondva itt most nyár van, merthogy büszkén elmondták, hogy Észak-Vietnámban négy évszak van, most kezdődött a nyár, és van ám telük is, amikor akár 10 fokra is lehűlhet éjszaka a levegő. Bezzeg a szegény dél-vietnámiaknak csak két évszakuk van.
Szóval megérkeztünk a Pagodához, és felmentünk először egy szent barlanghoz. Ide egy Doppelmayer lifttel mentünk, ami teljesen zárt. Na jó többször nem panaszkodok a meleg miatt, de az megjegyzendő, hogy júniusban Vietnám északi részén nagyon meleg van. Nehezen izzadó típus vagyok, de még az arcomról is folyik a víz és csöpög le az orromon, a póló meg olyan rajtunk, mintha zápor kapott volna el bennünket. A szent barlang nagyon szép, egy régi uralkodó szerint a világ legszebb barlangja, és erről táblát is rakatott ki. Hát szegény nem utazhatott túl sokat, de kedves hely. Elég nagy a szája ahhoz, hogy elég fényt kapjon a belseje is, csak a füstölők füstje kavarog a bejutó fényben. Minden kicsi lyukban kis oltárok. A szent barlang elnevezést azért érdemli meg a barlang, mert nagy sikerrel lehet gyermekáldásért könyörögni, vagy segít az itt imádkozás abban is, hogy kívánt nemű gyermek szülessen. Amilyen nyugalom van itt, és amennyire lelazultunk a két hét alatt itt Vietnámban, simán tudom ajánlani ezt a helyet azon emberek százainak, akik orvosilag megmagyarázhatatlan okokból nem esnek teherbe.
Visszatértünk a lanovkával a pagodához és megebédelünk, mielőtt bemegyünk. Nagy szerencsénk van, útitársaink még az utazásaik legelején vannak, és nem mernek enni a higiéniailag sok kívánnivalót hagyó helyen, így nekünk jó sok jut az egyébként finom halakból. Sajnos jó étvágyunkat látva felbátorodnak.
Ebéd után végre bemegyünk a pagodába, ez gyönyörű. Ez a legnagyobb buddhista templomkomplexum itt, és a szerzetesek itt barna anyagot tekernek maguk köré. Sajnos nem tudom, mit jelentenek ezek a színek, de Nepálban vörös papokat láttunk, Thaiföldön pedig narancssárgákat.
Miután mindent megnéztünk, irány vissza a kiindulási helyre, csónakázunk megint egy jó órát, és megyünk is vissza Hanoiba. A vidéken bősz rizsaratás folyik, és ez nagyon érdekes. Szinte mindent kézzel csinálnak, csak néhány helyen láttunk motoros cséplőgépet, amit már ismerhetünk az itthoni Mezőgazdasági Múzeumból. Leszedik a rizst, illetve letépnek egy jó nagy kötegnyit, azt összekötik egy rizs szárával, és mikor összejön egy szénaboglyányi, akkor azt felviszik a hátukon az útra, és szétterítik. Ezeket a kupacokat az autók vagy kikerülik, vagy nem, de általában simán átgázolnak rajta. Mikor megszárad, akkor csépelik, bőven láttunk olyan helyeket, ahol csak úgy botokkal, de pár helyen már volt a fent említett önjáró cséplőgép is. Aztán a szalmát felhalmozzák a ház falánál oldalt, vagy olyat is láttunk, hogy felnyomták a háztetőre. Az üres helyeket, meg már ültetik is tele újabb rizzsel. Vietnám a világ harmadik rizstermelő országa. Ha belegondolok, hogy mindezt kézi erővel érik el, akkor csak becsülni tudom őket.
2007.06.03 (vasárnap)
Mai terveink között szerepel Ho Shi Minh elvtárs közszemlére kiállított holttestét megtekinteni. Most egyenesen odamegyünk okulva a múltkori tapasztalatokból. Elhaladtunk a derékszíjasok utcáján, bekanyarodtunk a nyakkendőárusok utcájába, és a cukorkaárusok utcája után már ott is voltunk. Hm. Hm. Már messziről láttuk azt a bizonyos több, mint 100 méteres sort, és egy darabig nem hittük el, hogy hát igen, de most kénytelenek vagyunk szembesülni vele, hogy azt bizony ki kell várni, mert mindenki az öreget akarja látni. Mindent be kellett adni a csomagmegőrzőbe, megmérték a nadrághosszunkat, és továbbengedtek. Aztán átmentünk a biztonsági kapun, visszavertünk pár tucat tolakodó Vietnámit, de a 100 méteren ca. 50-60-an be-belibbentek a sorba. Egyéb, még kulturáltabb nyugatról érkező turisták teljes értetlenséggel álltak a helyzet előtt, láthatóan nem értették ezt a dolgot, hogy valaki tolakszik. Hitetlenül néztek egymásra, és bambán beengedtek még 10 embert. Az egészben csak az a kellemetlen, már számunkra, hogy itt délkelet-Ázsiában igen kicsi az emberek privát szférája. Sokan vannak, kis helyen laknak, összesimulnak a motoron. Most is olyan közel állnak hozzánk, hogy férjem féltőn a feneke mögé nyomja az útikönyvet. Ez nekem is sok, én bunkó módon a könyökömet lököm ki, és sűrűn sorryzok, míg haladunk előre. Egyébként elég gyorsan halad a sor, vannak koszorút hozó csoportok, ők külön mennek, összerendeződnek egy szép sorba, és őket külön beengedik úgy, hogy addig lezárják a többi nép előtt a bejáratot. A mauzóleum kapujában még egy gyors ellenőrzés, kalapot, napszemüveget le, valakinek gyanúsan dudorodik a zsebe, őt kikapják egy gyors motozásra, és már be is jutunk. A kinti 40 fok után, bent ca. 15 fok. Megcsodáljuk, és van is miért. 1969-ban halt meg, és tök jól néz ki. Nagyon jól karban tartják, állítólag minden évben megy Moszkvába három hónapra. Maga a látogatás nagyon gyors, ca. 10 percet lehetünk bent, vagy még annyit sem.
Visszafelé kávézunk, gyümölcslevezünk egyet. A Lenin szoborral szemben van egy szuper kávézó, elég drága, de igazi és nagyon finom kávét adnak. Aztán jegyet vettünk a vízi bábszínházba. Aztán gyorsan visszamenekülünk a szállodába és a finom, 30 fokra beállított klímában pihegünk egyet. Ez nem vicc, ennyire állítottuk a klímát, hogy ne legyen irgalmatlan a különbség, de persze így is az. Kb. 5 fele merészkedünk vissza az utcára. Egész kellemes, alig lehet 34-35 fok, mert volt közben egy klassz zuhé. Igen éhesek vagyunk, előadás előtt van is még időnk, így beültünk egy Kangaroo Cafe nevű helyre. Nos megtaláltuk ezzel itt tartózkodásunk legjobb éttermét. Valami fölségesen finomat ettünk. Szezámmagos, panírozott tintahal, fokhagymás-citromos szósszal, meg zöldséges rák, kesudióval. Egyik jobb, mint a másik.
Az előadás ½ 8-kor kezdődött. Természetesen a helyünkre másnak is volt jegye, de megoldottuk a helyzetet, lazán odébb ültünk. Az előadás qrva jó volt. Az útikönyv szerint ugyan a gyerekek arcát kell figyelni, de szerintem a turistáké se semmi. Önfeledten nyitva maradt szájak, de van is miért. A sárkány tüzet okád, a bábok úsznak, és egymás hátára állnak. Nagyon jó. Az egészhez, pedig a medence szélén levő kis színpadról beszélnek, zenélnek, és énekelnek. A vietnámiak elég érdekesen viselkednek előadás közben. Nincsenek túl nagy tekintettek az előadók művészi érzékenységére. Helyet cserélnek, sétálgatnak, és a végén, mikor még le sem zúg az első taps, a zenekar még fel sem áll, hogy meghajoljon, már mennek is kifelé. De hát úgy látszik, itt ez a szokás. Mi mindenesetre nagy élménnyel lettünk gazdagabbak.
2007.06.04 (hétfő)
Hát nagyon sajnos, de eddig maradhattunk itt. Ma már csak egy kis vásárolgatás, aztán irány a reptér, és Budapest. Bármikor visszajönnénk ide, és természetesen ezt el is határozzuk, ahogy a legtöbb helyen elhatározzuk ezt. Nagyon sok mindent nem láttunk még Vietnámban. Bármelyik pillanatban el tudnék indulni egy következő két hetes programmal, ami egyáltalán nem érintené a most látottakat. De hát majd legközelebb megnézzük a többit.
